Havazás a Marson!

Egy amerikai kutatócsoport tanulmánya szerint egyes marsi völgyhálózatok kialakulása nagy valószínűséggel az egykori nedves légáramlatokból származó csapadéknak köszönhető.

A Mars felszínén szerteágazó völgyhálózatok figyelhetők meg, amelyek minden kétséget kizáróan arra utalnak, hogy egykor vízfolyások voltak a vörös bolygón. Hogy ez a víz a talaj mélyebb rétegeiből bugyogott fel, vagy csapadék (eső, hó) formájában hullott a felszínre, egyelőre eldöntetlen kérdés. Egy nemrég közölt tanulmány szerzői földi és marsi helyszínek összehasonlítása alapján az utóbbi folyamatra utaló jeleket találtak. 

A Brown University (Providence, USA) geológusokból álló kutatócsoportja analógiaként Hawaii időjárási jelenségeit vette alapul. A keleti irányból érkező, nedves légáramlatok jellemzően túl kicsi mozgási energiával rendelkeznek ahhoz, hogy átjussanak a fősziget magas hegycsúcsain. Ezért, míg a csapadékkal bőven áztatott keleti hegyoldalakon trópusi esőerdők alakultak ki, addig a szélárnyékos nyugati-déli hegyoldalakra jóval szárazabb éghajlat és szavannás környezet jellemző.

Az amerikai kutatók vizsgálatai szerint a vörös bolygón némiképp hasonló időjárási jelenségek játszódhattak le a múltban, és ezen hatás jelenlétének egyfajta nyomai a jelenleg is látható völgyhálózatok. A felfedezés egészen új megvilágításba helyezheti a planéta ősi éghajlatáról és légköri folyamatairól alkotott elképzeléseket.

A geológusok négy olyan területet azonosítottak be a Marson, ahol a magas hegygerincek vagy kráterperemek mentén – feltételezhetően víz által vájt – völgyhálózatok helyezkednek el. A területeken uralkodó széljárások irányának meghatározására egy újonnan kifejlesztett klímamodellt alkalmaztak. Ebben egyrészt figyelembe vették, hogy a jelenlegi ismereteink szerint milyen összetételű lehetett az ősi Mars légköre, másrészt a földi meteorológiai modellek alapján a magashegységekbe ütköző légáramlatok hatását is vizsgálni tudták.

Az eredmények alapján a legtöbb csapadék a völgyhálózatok legsűrűbb részeinél lévő hegyoldalakon eshetett. Mivel a modellezések szerint a klíma hideg volt, így a csapadék nagy valószínűséggel hó formájában érte el a felszínt. Az időszakos felmelegedések során azonban a hó elolvadhatott, és a hegyekről lezúduló víztömeg alakíthatta ki a völgyrendszereket; emellett a melegebb időszakokban akár eső is eshetett.

Víz vájta völgyek a vörös bolygón a Mars Odyssey űrszonda felvételén. A völgyrendszerek kialakulását az egykori csapadékos időjárás, illetve a hegyek oldalán lefolyó, olvadó hó okozhatta (forrás: NASA).

Annak kiderítésére, hogy milyen időskálán zajlott a hó olvadása, illetve hogy önmagában ez elég volt-e völgyek létrejöttéhez, vagy az esőnek is szerepe volt-e benne, további modellezésekre van szükség. Ezen kutatások során amellett, hogy a völgyrendszerek kialakulása és a csapadékhullás közötti összefüggéseket keresik, a kutatók a Mars évmilliárdokkal ezelőtti, globális éghajlati viszonyaiba is mélyebb betekintést nyerhetnek. 

Forrás: ScienceDaily, 2013.07.23.

A hold mágneses tere

A Hold a korábbi feltételezéseknél jóval hosszabb ideig, legalább 3,56 milliárd évvel ez előttig rendelkezett a földihez hasonlóan erős mágneses térrel – állapították meg tudósok egy új tanulmányban, egyszersmind leszögezve: azt viszont továbbra sem tudják, hogy mikor és miért indult hanyatlásnak a jelenséget kiváltó belső dinamómechanizmus.

A földi mágneses teret működtető dinamóhatást a bolygó fortyogó fémmagja generálja. A mechanizmus lényege, hogy az olvadt vasból és nikkelből álló külső mag áramlásai révén örvényáramok keletkeznek, azok pedig kiterjedt mágneses teret gerjesztenek a felszínen.

Apadó erő

A korábbi kutatások is azt sugallták, hogy dinamómechanizmus gondoskodott a Hold egykoron intenzív mágneses teréről is. A belső magról készített modellek alapján a szakemberek úgy vélték, hogy a hatás mintegy 4,1 milliárd évvel ezelőttig érvényesült, majd váratlanul elkezdett csappanni, és ma már alig észlelhető – a földi mágneses tér erősségének alig egy ezrelékét teszi csak ki.

Az amerikai tudományos akadémia Proceedings of the National Academy of Sciences című kiadványában megjelent tanulmány szerint a kutatók most egy olyan ötgrammos holdi kőzetminta mágnesességét elemezték, amelyet az Apollo 11 űrhajósai gyűjtöttek be a Föld égi társának a felszínén, a Nyugalom Tengerében 1969-ben. A vizsgálat kimutatta, hogy a 3,56 milliárd éves szikladarab intenzív mágnesességgel rendelkezik, amiből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a meglehetősen erős holdi mágneses tér figyelemre méltóan stabil volt, és a minta kora alapján legalább 160 millió évvel tovább létezett, mint azt korábban feltételezték.

"Amikor a folyékony láva megszilárdul, egyfajta lenyomatként magába szívja környezetének a mágneses terét, úgyhogy a különböző korú kőzetminták vizsgálatával képesek vagyunk rekonstruálni a holdi mágneses tér történetét" - tárta fel Clément Suavet, a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) tudósa, a tanulmány vezető szerzője.

Imbolygó dinamó

A kutatók két lehetőséget mérlegeltek arra vonatkozóan, hogy mi tartotta fenn a holdi dinamómechanizmust. Az egyik magyarázatnak az kínálkozott, hogy hatalmas erejű kozmikus becsapódások hatására a Hold olyan mértékben imbolygott, hogy a billegő-tántorgó mozgás tovább működtette belső dinamóját. Ezt a feltételezést alátámasztani látszott, hogy az égitest valóban heves összeütközéseknek volt kitéve egészen 3,7 milliárd évvel ezelőttig. A tudósok mégis elvetették ezt az elméletet, ugyanis a becsapódások előidézte dinamóhatás legfeljebb tízezer évig maradhatott fenn.

A másik kutatási irány a Hold forgásában kereste a megoldás kulcsát: nevezetesen abban, hogy az égitest magja némileg eltérő tengely körül forog, mint a külső mag körül elhelyezkedő réteg, a köpeny. A jelenség imbolygást - szaknyelven precessziót - kelthet, amely módfelett felkavarhatja a belső magot. (A csillagászatban a precesszió kifejezés alatt általában a földtengely a Nap és a Hold forgatónyomatékának hatására bekövetkező elmozdulását értik.)

A precessziós elmélet figyelembevételével a holdi mágneses tér akár 1,8 milliárd évvel ezelőttig is fennmaradhatott volna. "Nagy kérdés, hogy mikor és miért kezdett összeroskadni a dinamómechanizmus" - húzta alá Suavet, hozzáfűzve: hasonlóképpen rejtély, hogy miért volt egykoron olyan intenzív a holdi mágneses tér, és hogyan szűnt meg létezni az idők folyamán.

forrás:index.g

Az orosz meteor

A korábban becsült néhány méteres helyett akár 15 méteres is lehetett a pénteken Cseljabinszk felett felrobbant test, amely lapos szögben jött, ezért is volt pusztító a lökéshulláma. Valószínűleg az utóbbi száz év legnagyobb olyan meteorrobbanása volt, amelyet láttak is.

Folyamatosan érkeznek az adatok, és még sok a bizonytalanság a pénteken kora reggel Oroszország felett felrobbant test jellemzőiről, de az nagyon valószínű, hogy az első becsléseknél nagyobb lehetett. Felrobbanásakor fényesebb volt, mint a Nap, több tíz kilométer hosszú vízgőzfelhője jó ideig látszott az égen.

Egy kis számolgatás

Figyeljük meg az alábbi képet, amely az eseménytől körülbelül 200 kilométerre készült!

Mivel a képhez megvannak a metaadatok, tudjuk, hogy felvételt készítő gép CCD-lapkájának magassága 15,8 mm. A képnek kb. harmadát fogja át a horizont-füstfelhő táv, így:
5 mm : X = 35 mm (a fókusz) : 200 kilométer
Ebből az X magasság a sík felett 28,5 kilométer, amire rátesz a Föld görbülete kb. 2,5 kilométert 200 kilométeren.
Mindezek alapján a felhő kb. 30-35 kilométer magasan van - magyarázza Timár Gábor, az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének vezetője az [origo]-nak. "A magassága alapján is nagy darab test lehetett, amely hamar felvette a kapcsolatot a légkörrel" - mondja a szakember.
Földrengést okozott
A Space.com péntek esti információi szerint már körülbelül 15 méteresre és 7 ezer tonnásra becsült test a légkörben felrobbant, hatalmas lökéshullámot idézve elő, amely a földkéregben is rengést okozott (a Richter-skálán 2,7-est). A több mint ezer sérült zömét is a lökéshullám miatt kitörő ablakok szilánkjai sebezték meg (ezen a videón több robbanás is hallható). Több ezer lakás maradt ablaküveg nélkül Cseljabinszkban, miközben odakint mínusz 20 fok körüli a hőmérséklet. Az anyagi kár egymilliárd rubel (hétmilliárd forint) körül lehet a városban és környékén. Az [origo]-nak több szemtanú írt, volt, aki utána bement dolgozni, de volt, aki önkéntesnek állt, hogy üvegcserepet takarítson.

A robbanás miatt bekövetkező földlökéseket az Amerikai Geológiai Szolgálat műszerei is érzékelték. 

300 kilotonna TNT

A robbanásban a péntek esti becslések szerint annyi energia szabadult fel, mint amennyi 300 kilotonna TNT felrobbanásakor. Ez az érték még módosulhat, de szakértők szerint ez volt a legnagyobb megfigyelt meteorrobbanás az 1908-as Tunguz-esemény óta, amikor egy 40 méteres test felrobbanása mintegy 800 millió fát döntött ki Szibériában, több mint 2000 négyzetkilométeren. Vagyis a pénteki esemény volt az utóbbi évszázad legnagyobb észlelt meteorrobbanása.

A jelenség fényessége túlszárnyalta a Nap fényességét

A fő robbanás időpontja magyar idő szerint február 15-én (pénteken), hajnali 4 óra 20 perc volt. A légkörbe belépő test sebessége 64 800 kilométer/óra (18 km/s) volt. A videofelvételek alapján nagyon alacsony, 20 fokosnál kisebb szögben érkezett, ami elősegítette a lökéshullámfront nagy pusztítását.

A felrobbant test minden bizonnyal több darabban ért földet, ezeket már keresik az orosz kutatók és hatóságok.

A meteor egy darabja Cseljabinszktól nyugatra egy tóba csapódott be, hatalmas léket vágva a jégbe. Ebből is látható, hogy viszonylag nagy test hullott szét

A meteornak semmi köze nem volt a 2012 DA14 jelű kisbolygóhoz, amely pénteken este haladt el a Föld mellett. A 2012 DA14 tipikus földközeli kisbolygó. Átmérője 40-50 méter, tehát hasonló a Tunguz-eseményt okozó testhez. Becslések szerint ilyen test átlagosan 40 évente repül el a Föld mellett, de csak kb. 1200 évente csapódik be. Ami az orosz meteort illeti, az ehhez hasonló események jóval gyakoribbak lehetnek. Csillagászok szerint ennél valamivel kisebb, néhány méteres testek átlagosan kéthetente érkeznek a légkörbe, csak nagy részük tenger, illetve lakatlan terület fölé.

forrás:origo.hu

Mir űrállomás

A Mir (oroszul: Мир, jelentése: béke vagy világ) egy szovjet űrállomás, az emberiség első hosszú távú kutatóállomása a világűrben. Hét hermetikus modulját külön állították pályára, és azokat az űrben állították össze. A legénység a Szojuz űrhajók, később – a közös programok idején, esetenként – amerikai űrrepülőgépek révén cserélődött. Az utánpótlás szállítását Progressz űrhajók végezték. A Mir a korábbi szovjet Szaljut űrállomásokon alapult.
Célja egy nagyméretű, lakható tudományos laboratórium biztosítása volt a világűrben. Két rövidebb időszakot leszámítva 1999 augusztusáig folyamatosan lakott volt. Fedélzetén állította be Valerij Poljakov orosz űrhajós a jelenlegi űrrepülési időtartamrekordot, amely 437 teljes napot tett ki 1994. január 8. és 1995. március 22. között. 1997. június 24-én a Mir űrállomásnak ütközött egy orosz Progressz típusú teherűrhajó.
Az űrállomás egyik modulja jelentősen megrongálódott, az energiatermelés drasztikusan lecsökkent, de az űrhajósok biztonságban megúszták. Bár jövőbeli turisztikai hasznosítására több terv is készült, de miután az űrállomás az üzemidejét már jócskán leélte, további működtetését műszaki okokból túl kockázatosnak ítélték, s 15 éves küldetés után 2001. március 23-án irányított manőverrel a Csendes-óceán déli része felett visszahozták a földi légkörbe, ahol megsemmisült. A Mir-korszak lezárultakor Oroszország polgári űrkutatási program nélkül maradt.