Az világűr és a világmindenség bemutatása, a legújabb kutatások szerint, hogy is jött létre, milyen idegen eredetű életformák lehetnek, és hogyan is kívánjuk ezeket felkutatni!
2012. október 31., szerda
SETI
A világűr megfigyelésének talán a lehető legspeciálisabb területe a földön kívüli intelligencia kutatása. Az angol „Search for Extra- Terrestial Intelligence” kifejezésből származó SETI betűszó egy új, több tudományos területet integráló kutatási terület, a csillagászat, az asztrobiológia, az informatika és a filozófia
határtudománya. A modern kori kutatók az univerzum nagysága, a benne
levő óriási számú égitest és a sokszínű, mégis sok azonosságot,
párhuzamot mutató fizikai, kémiai folyamatok alapján azt feltételezik,
hogy a földi élet nem egyedi, hanem másutt is kialakulhatott hozzá
hasonló. A más csillagok bolygóin – esetleg óriásbolygók holdjain –
kialakult intelligens létformák a technika mai szintjén közvetlenül
természetesen nem fedezhetők fel, ezért az új tudományág azok jeleit
keresi, elsősorban távközlési módszerekkel, a másik civilizáció rádió-, radar- esetleg televíziós
jeleinek detektálásával (az emberiség is ilyen jeleket sugárzott
először az űrbe, így ha egy másik civilizáció is keresi az élet jeleit,
ilyen jeleket fog először észlelni a Föld lakóival kapcsolatban). A
keresés eddig nem hozott eredményt – leszámítva az egyszeri alkalommal
fogott „Hűha! jelet”, melyet nem sikerült idegen üzenetként igazolni –, igaz az aktív észlelési időszak még rendkívül rövid ideje tart.
Űrállomás
Az űrhajósokkal végzett programok közül kiemelkednek a főként élettani megfigyelésekre létrehozott űrállomások – a Mir, vagy a Nemzetközi Űrállomás
(ISS). Az emberekkel végzett űrkutatás a Hold elérése nyomán követően a
Föld körüli pályán végzett kísérletek felé fordult, és a két vezető
űrhatalom űrállomás építésbe fogott. A Szovjetunió a Szaljut-programot, az USA a Skylab-programot
indította útjára, hogy hosszú időtartamú repülésekkel elsősorban
élettani adatokra tegyen szert a súlytalanságnak hosszú időre kitett
emberi szervezet reakcióit illetően. Később a NASA az űrrepülőgép
fejlesztése miatt kiszállt az űrállomás építésből, a szovjetek viszont
létrehozták a második generációs Mir űrállomást. Az űrrepülőgép önálló
műveletekre is képes, és ennek révén sokáig önálló repüléseket is
végeztek vele, azonban hamarosan összekapcsolódott a két program, a
Space Shuttle az orosz űrállomásra szállított amerikai űrhajósokat. A
cél ezúttal is ugyanaz volt: tapasztalatok gyűjtése az űrbeli lét
hosszútávú hatásairól. Végül nemzetközi összefogással elindult a
legnagyobb űrállomás program, az ISS építése. Az így szerzett
tapasztalatok az űrkutatás következő lépcsőjét jelentő marsrepüléshez,
vagy állandó holdbázis létrehozásához kellenek majd. Az élettani
kísérleteken kívül természetesen más is zajlik az űrállomásokon, ipari
kísérletek, növény- és állatkísérletek, földmegfigyelés, vagy akár
katonai tevékenység is, a fő profil mégis az űrprogramok továbblépéséhez
szükséges alapok lefektetése.
Címkék:
Hold,
ISS,
Mir,
NASA,
Szaljut-program
Nagy Obszervatóriumok
A világűr űrszondás felfedezésének egy speciális – a közelmúltban
kiteljesedett – területe a Föld körüli pályáról végzett „távérzékelés”,
különböző űreszközökkel a Tejútrendszer, vagy az univerzum más távoli
tájainak megfigyelése. Ennek a területnek a legismertebb eszközei a NASA
Nagy obszervatóriumok programjának egységei, köztük a Hubble űrtávcső. Az amerikai űrügynökség az elektromágneses spektrum széles tartományainak vizsgálatára négy szondát juttatott fel 1990 és 2003 között. A Hubble űrtávcső a látható fény és a közeli infravörös, a Compton űrtávcső a gamma és a távoli röntgen, a Chandra űrtávcső a röntgen és a Spitzer űrtávcső
az infravörös tartományban végez – illetve végzett – megfigyeléseket. A
felfedezéseikből a kozmológia profitált a legtöbbet, az előző másfél
évtizedben a kozmosz keletkezésének és fejlődéstörténetének kutatói több
tudományos áttörést érhettek el a négy szonda eredményeivel.
Grand Tour, külső Naprendszer kutatás
A NASA-nál az 1970-es évek elején a bolygók keringését tanulmányozva szakemberek rájöttek, hogy a külső óriásbolygók
ritka együttállása előtt állnak a kutatók: ha körültekintően számítják
ki a pályát, akkor egyetlen szondával végiglátogatható lehet az összes
gázóriás. A repülés a „Grand Tour” nevet kapta. A küldetés előtt két megválaszolatlan kérdés állt:
A két sikeres „előtanulmány” után indulhatott a Voyager-program. Az űrkutatás történetének egyik csúcsaként számon tartott Voyager küldetés párosra az 1970-es évek végén került sor, és a célja a külső nagybolygók elérése volt – igaz elsőre csak mellettük való elrepüléssel. Először a Voyager–2 startolt 1977. augusztus 20-án, majd nem sokkal később, 1977. szeptember 5-én a Voyager–1 is elindult, hogy az első állomáshoz, a Jupiterhez már előbb érjen el. A Voyager-1 előbb sikeresen elrepült a Jupiter, majd a tökéletes hintamanőver után a Szaturnusz mellett. Itt aztán a fő cél a gyűrűrendszer vizsgálata volt, le is mondtak a tervezők a további gázbolygók eléréséről, így a gyűrűk melletti elrepülés után a gravitációs hinta kilendítette a szondát a Naprendszer fő síkjából, és a Voyager elindult kifelé csillagrendszerünkből, így ma a legmesszebbre jutott ember alkotta űreszközként tartjuk számon. A Voyager-2 kicsit később, 1979. július 9-én érte el a Jupitert, majd 1981. augusztus 25-én a Szaturnuszt. A második hintamanőver is jól sikerült, a szonda irányt vett az Uránusz felé, amelyet 1986. január 24-én ért el. A siker továbbra is kitartott a program mellett és 1989. augusztus 24-én az utolsó gázóriást, a Neptunuszt is „begyűjtötte”. Végül a Neptunusz után ez a szonda is kifelé folytatta útját a Naprendszerből. A két Voyager tekintélyes felfedezés-listát tudhat magáénak: felfedezték a Jupiter, az Uránusz és a Neptunusz gyűrűit, tucatnyi holdat találtak, valamint először juttatták részletes képekhez a kutatókat a két legkülső bolygóról. A meghosszabbított küldetés során kijutnak majd a Naprendszerből, és mindkettő az emberiség üzenetét is magával viszi a csillagközi térbe.
A gázóriások körül
A Voyagerek sikere után és a Naprendszerre legnagyobb hatást gyakorló
bolygók részletesebb megismerésére a két legnagyobb planétához célzott,
csak az adott célpontot és holdrendszerét felmérő, orbitális pályára
állított szondákat küldött a NASA. Elsőként a Jupiter és
holdrendszerének felderítését vették célba az amerikaiak. 1989. október 18-án az Atlantis űrrepülőgép fedélzetéről startolt a Galileo
űrszonda, hogy sorozatos hintamanővereket követően, az óriásbolygó
körüli pályára álljon (az odaúton két kisbolygó, a Gaspra és az Ida
mellett is elrepült, utóbbi mellett felfedezett egy, az aszteroida
mellett keringő aszteroida-holdat – az első ilyen típusú égitestet –, a
Dactylt). A szonda két részből állt: egy keringő és egy leszálló
egységből. A leszálló egység a pályára állás előtt levált az
anyaszondáról és ejtőernyőn alámerült a bolygó légkörébe. 58 percnyi és
150 km ereszkedés alatt sok használható adatot gyűjtött és továbbított a
légkörről. Az egység az alsóbb rétegekbe érve elolvadt és elpárolgott. A
Galileo keringő egység a sikeres pályára állást követően közel nyolc
évig működött és küldött adatokat. A Jupiterről nagyságrenddel növelte a
tudásunkat: ammóniát fedezett fel a felhőkben, megerősítette az Io
hold vulkáni aktivitásáról küldött Voyager felfedezést, kimutatta az
Europa hold felszíne alatt rejlő víz óceánt és még számos kevésbé
szenzációs eredményt ért el.
A NASA – és az ESA – következő gázbolygó-szondája a Cassini–Huygens küldetés volt a Szaturnusz rendszerének kutatására. A program nem sokkal a Galileo sikerei után indult be és hét évi repülés után ígért eredményeket. A szonda kettős küldetés volt: a NASA építette a keringésre szánt anyaszondát, az ESA pedig egy kisebb leszálló egységet, a Huygenst, amelyet nem a bolygóra akartak eljuttatni, hanem a legnagyobb hold, a Titán felszínére szántak. A startra 1997. október 15-én került sor Cape Canaveralen. Ezúttal is hármas hintamanővert alkalmaztak (Vénusz–Föld–Jupiter) és a Cassini 2004. július 1-jén sikerrel pályára is állt a Szaturnusz körül. Fél évvel később, 2004. december 25-én a Huygens levált az anyaszondáról, ahová 2005. január 14-én szállt le. Bár a Cassini küldetése még most is zajlik, máris számos felfedezést köszönhetünk a szondának. Közeli képek készültek a Szaturnusz kisebb holdjairól (Iapetus, Enceladus, Phoebe), betekintést nyerve – főként jégből álló – belső felépítésükbe, megerősítette a szonda a gyűrűrendszer „küllőinek” Voyager általi felfedezését, magán a gyűrűrendszeren is beható vizsgálatot végezve közben, és a fényképek felfedték a Titán régóta feltételezett metántavait.
- vajon sérülés nélkül átjuthat-e egy űreszköz az aszteroida-övön?
- a gyakorlatban működik-e a hintamanőver?
A két sikeres „előtanulmány” után indulhatott a Voyager-program. Az űrkutatás történetének egyik csúcsaként számon tartott Voyager küldetés párosra az 1970-es évek végén került sor, és a célja a külső nagybolygók elérése volt – igaz elsőre csak mellettük való elrepüléssel. Először a Voyager–2 startolt 1977. augusztus 20-án, majd nem sokkal később, 1977. szeptember 5-én a Voyager–1 is elindult, hogy az első állomáshoz, a Jupiterhez már előbb érjen el. A Voyager-1 előbb sikeresen elrepült a Jupiter, majd a tökéletes hintamanőver után a Szaturnusz mellett. Itt aztán a fő cél a gyűrűrendszer vizsgálata volt, le is mondtak a tervezők a további gázbolygók eléréséről, így a gyűrűk melletti elrepülés után a gravitációs hinta kilendítette a szondát a Naprendszer fő síkjából, és a Voyager elindult kifelé csillagrendszerünkből, így ma a legmesszebbre jutott ember alkotta űreszközként tartjuk számon. A Voyager-2 kicsit később, 1979. július 9-én érte el a Jupitert, majd 1981. augusztus 25-én a Szaturnuszt. A második hintamanőver is jól sikerült, a szonda irányt vett az Uránusz felé, amelyet 1986. január 24-én ért el. A siker továbbra is kitartott a program mellett és 1989. augusztus 24-én az utolsó gázóriást, a Neptunuszt is „begyűjtötte”. Végül a Neptunusz után ez a szonda is kifelé folytatta útját a Naprendszerből. A két Voyager tekintélyes felfedezés-listát tudhat magáénak: felfedezték a Jupiter, az Uránusz és a Neptunusz gyűrűit, tucatnyi holdat találtak, valamint először juttatták részletes képekhez a kutatókat a két legkülső bolygóról. A meghosszabbított küldetés során kijutnak majd a Naprendszerből, és mindkettő az emberiség üzenetét is magával viszi a csillagközi térbe.
A gázóriások körül
A NASA – és az ESA – következő gázbolygó-szondája a Cassini–Huygens küldetés volt a Szaturnusz rendszerének kutatására. A program nem sokkal a Galileo sikerei után indult be és hét évi repülés után ígért eredményeket. A szonda kettős küldetés volt: a NASA építette a keringésre szánt anyaszondát, az ESA pedig egy kisebb leszálló egységet, a Huygenst, amelyet nem a bolygóra akartak eljuttatni, hanem a legnagyobb hold, a Titán felszínére szántak. A startra 1997. október 15-én került sor Cape Canaveralen. Ezúttal is hármas hintamanővert alkalmaztak (Vénusz–Föld–Jupiter) és a Cassini 2004. július 1-jén sikerrel pályára is állt a Szaturnusz körül. Fél évvel később, 2004. december 25-én a Huygens levált az anyaszondáról, ahová 2005. január 14-én szállt le. Bár a Cassini küldetése még most is zajlik, máris számos felfedezést köszönhetünk a szondának. Közeli képek készültek a Szaturnusz kisebb holdjairól (Iapetus, Enceladus, Phoebe), betekintést nyerve – főként jégből álló – belső felépítésükbe, megerősítette a szonda a gyűrűrendszer „küllőinek” Voyager általi felfedezését, magán a gyűrűrendszeren is beható vizsgálatot végezve közben, és a fényképek felfedték a Titán régóta feltételezett metántavait.
Emberek a fedélzeten
Emberekkel végzett bolygókutatási program eddig egyetlenegy zajlott,
igaz, az az egész űrkutatás-történelem legjelentősebb projektje, az Apollo-program
volt, az ember Holdra lépésének megvalósítása. A politikai
indíttatásból kezdődő program során hosszas előkészületek – több
próbarepülés – után 1969. július 20-án két űrhajós, Neil Armstrong és Buzz Aldrin szállt le, majd tett rajta holdsétát
talajminták beszerzésére, fényképfelvételek készítésére és műszerek
felállítására. Később, további két és fél év alatt még öt expedíció
jutott el a holdfelszínre, egyre hosszabb időket töltve kutatással,
egyre nagyobb távolságokat megtéve a felszínen és egyre több kőzetmintát
nyerve. A fennhagyott műszerek évekig tartó mérései és a minták alapján
a Naprendszer belső vidékeiről alkotott kissé hiányos kép előbb
alapjaiban változott meg, majd teljessé lett. Ennek alapján ma már
fizikailag is igazolható a Naprendszer kora és fejlődéstörténete
Leszállások, felszíni felderítések
Később a bolygók körüli pályára állás és a felszínre történő
leszállás lett a cél, amellyel megindultak a részletes vizsgálatok, a
Naprendszer beható megismerése. Az első „meghódított” bolygó a Vénusz
lett, ezzel 1970. december 17-én a Venyera–7
lett az első sikeres leszálló egység egy másik bolygón. A szonda több
sikertelen elődje után szállt le a Vénusz felszínén és hihetetlen
körülményekről küldött adatokat a meglepően rövid, mindössze 23 perces
működése alatt. A Föld ikerbolygóján uralkodó körülmények (óriási
hőmérséklet, hihetetlenül magas nyomás) meglepték a kutatókat. A második
részletesen vizsgált bolygó a külső szomszédunk volt. A Marsra először a
Marsz–3 szállt le, ám a szovjet szonda mindössze 20 másodpercig működött az 1972. december 2-ai leszállásakor. A Mars igazi felfedezésére 1976 nyaráig kellett várni, amikor a Viking-program két ikerszondája leszállt a felszínre, hogy az élet
nyomait keresse. A talaj kémiai összetételét vizsgáló űrszondapáros
eredményei sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudták az élet létezéséről
szóló feltételezéseket. A Vikingek nemcsak leszálló szondák voltak,
hanem keringő egységekkel is rendelkeztek, amelyek globális fényképező
küldetést végeztek (amellett, hogy rádió átjátszó állomásként szolgáltak
a leszálló egységek számára).
Húsz év kihagyás után, a ’90-es évek közepétől sorozatban érkeztek a marsszondák a vörös bolygóhoz, köztük keringő és leszálló egységek egyaránt. Új alapelven működő leszállórendszert fejlesztettek ki, marsjárókat a felszínre juttató leszálló egységeknek, és a mozgékony szondákkal – a Bejczy Antal által tervezett autonóm irányítórendszereknek is köszönhetően – nagyságrendekkel hatékonyabb kutatási programokat folytattak. A marsjárós küldetések közül legsikeresebb a 2004-ben leszállt Spirit és Opportunity szondapáros volt, amelyek bebizonyították a víz jelenlétét a bolygón. A felfedezést később a Phoenix szonda megerősítette, ami nem csak a múltban létezett víz nyomait, hanem néhány jégdarab képében a jelenleg is meglevő víz jelenlétét mutatta ki. A vörös bolygót nem csak a felszínen kutató szondák vizsgálták, hanem Mars körüli pályáról számos keringő szonda is. Fényképezéssel, magasságméréssel a globális domborzatot mérték fel (a Vikingekhez képest forradalmian korszerűbb, 20 évvel „frissebb” technikával felvértezve), spektrométereikkel a marsi kőzetek összetételét vizsgálták és a magasból is megerősítették – néhány vízfolyásnyom alapján – a víz jelenlétét. Külön kutatási terület a marsi légkör és a marsi időjárás vizsgálata, ahogy a sarki jégsapkák is külön kutatási területnek számítanak. Utóbbiakról az ESA Mars Express szondája állapította meg a különböző összetételüket: a déli jégsapka főként vízjégből, az északi pedig széndioxidjégből épül fel. A modern Mars-kutatások gerincét az Egyesült Államok végezte összesen négy sikeres leszálló és három keringő szondával, amelyet egy európai szonda egészített ki.
A másik részletesebben kutatott kőzetbolygó a Vénusz volt, amelynek kutatása szintén két hullámban zajlott. Először a szovjet kutatók ambicionálták a bolygó elérését és felderítését, de váratlanul komoly nehézségekbe ütköztek. A Venyera-program első hat szondája elveszett, ugyanis váratlanul szélsőséges körülményekre leltek. A Venyera–7 lett az első sikeres próbálkozás, és a sorozat a Venyera–14-ig tartalmazott leszálló egységeket, amelyek közül a leghosszabban működő egység is csak 127 percig küldött adatokat, a többi egy óráig sem működött. A szondák hihetetlenül magas hőmérséklet és nyomás értékeket – közel 500 °C-ot és a földi légnyomás több mint 90-szeresét – mértek és képeiken félhomályt rögzítettek, amelyben a maximum 1 kilométeres láthatóság volt jellemző. A szovjetek a leszálló egységek után áttértek a keringő egységek alkalmazására, a két utolsó Venyerával, a 16-tal és 17-tel radartérképezést végeztek. 1989-ben a NASA is megjelent a Vénusz felfedezőinek sorában, az űrrepülőgéppel indított Magellán vénuszszondával. A Magellán feladata a két utolsó Venyerához hasonlóan radartérképezés volt. Az amerikai szonda rendkívüli sikerére jellemző a 98%-os lefedettségű háromdimenziós domborzati modell és a 95%-os gravitációs mező modellje.
A Merkúrra a mai napig nem sikerült leszállni vagy pályára állni körülötte, ám már úton van a NASA MESSENGER szondája, amely a tervek szerint 2011-ben ezt a „hiányt” is megszünteti, amikor pályára áll körülötte, hogy egy évig tartó kutatóprogramját elvégezze. Az odaúton végzett hintamanőverek során már így is újabb ismereteket szerzett a szonda a legbelső bolygóról, 2009. szeptember 29-ei közelrepülésekor például egy óriási becsapódási medencéről küldött fotókat.
Húsz év kihagyás után, a ’90-es évek közepétől sorozatban érkeztek a marsszondák a vörös bolygóhoz, köztük keringő és leszálló egységek egyaránt. Új alapelven működő leszállórendszert fejlesztettek ki, marsjárókat a felszínre juttató leszálló egységeknek, és a mozgékony szondákkal – a Bejczy Antal által tervezett autonóm irányítórendszereknek is köszönhetően – nagyságrendekkel hatékonyabb kutatási programokat folytattak. A marsjárós küldetések közül legsikeresebb a 2004-ben leszállt Spirit és Opportunity szondapáros volt, amelyek bebizonyították a víz jelenlétét a bolygón. A felfedezést később a Phoenix szonda megerősítette, ami nem csak a múltban létezett víz nyomait, hanem néhány jégdarab képében a jelenleg is meglevő víz jelenlétét mutatta ki. A vörös bolygót nem csak a felszínen kutató szondák vizsgálták, hanem Mars körüli pályáról számos keringő szonda is. Fényképezéssel, magasságméréssel a globális domborzatot mérték fel (a Vikingekhez képest forradalmian korszerűbb, 20 évvel „frissebb” technikával felvértezve), spektrométereikkel a marsi kőzetek összetételét vizsgálták és a magasból is megerősítették – néhány vízfolyásnyom alapján – a víz jelenlétét. Külön kutatási terület a marsi légkör és a marsi időjárás vizsgálata, ahogy a sarki jégsapkák is külön kutatási területnek számítanak. Utóbbiakról az ESA Mars Express szondája állapította meg a különböző összetételüket: a déli jégsapka főként vízjégből, az északi pedig széndioxidjégből épül fel. A modern Mars-kutatások gerincét az Egyesült Államok végezte összesen négy sikeres leszálló és három keringő szondával, amelyet egy európai szonda egészített ki.
A másik részletesebben kutatott kőzetbolygó a Vénusz volt, amelynek kutatása szintén két hullámban zajlott. Először a szovjet kutatók ambicionálták a bolygó elérését és felderítését, de váratlanul komoly nehézségekbe ütköztek. A Venyera-program első hat szondája elveszett, ugyanis váratlanul szélsőséges körülményekre leltek. A Venyera–7 lett az első sikeres próbálkozás, és a sorozat a Venyera–14-ig tartalmazott leszálló egységeket, amelyek közül a leghosszabban működő egység is csak 127 percig küldött adatokat, a többi egy óráig sem működött. A szondák hihetetlenül magas hőmérséklet és nyomás értékeket – közel 500 °C-ot és a földi légnyomás több mint 90-szeresét – mértek és képeiken félhomályt rögzítettek, amelyben a maximum 1 kilométeres láthatóság volt jellemző. A szovjetek a leszálló egységek után áttértek a keringő egységek alkalmazására, a két utolsó Venyerával, a 16-tal és 17-tel radartérképezést végeztek. 1989-ben a NASA is megjelent a Vénusz felfedezőinek sorában, az űrrepülőgéppel indított Magellán vénuszszondával. A Magellán feladata a két utolsó Venyerához hasonlóan radartérképezés volt. Az amerikai szonda rendkívüli sikerére jellemző a 98%-os lefedettségű háromdimenziós domborzati modell és a 95%-os gravitációs mező modellje.
A Merkúrra a mai napig nem sikerült leszállni vagy pályára állni körülötte, ám már úton van a NASA MESSENGER szondája, amely a tervek szerint 2011-ben ezt a „hiányt” is megszünteti, amikor pályára áll körülötte, hogy egy évig tartó kutatóprogramját elvégezze. Az odaúton végzett hintamanőverek során már így is újabb ismereteket szerzett a szonda a legbelső bolygóról, 2009. szeptember 29-ei közelrepülésekor például egy óriási becsapódási medencéről küldött fotókat.
Bolygókutatás
A bolygók elérése
Az űreszközök számára a Föld körüli keringés és az onnan történő megfigyelések után következő logikus lépés a távolabbi égitestek, a Hold és a bolygók, később a kisbolygók elérése volt. Először ennél a feladatnál is a képesség megszerzése volt a fő cél, így az első bolygószondák feladata a célégitest melletti elrepülés – és a közelség rövid periódusa alatt a felszín fényképezése volt. Az első kutatási célpont természetesen a legközelebbi égitest, a Hold volt, amelyet 1959. január 2-án sikerült elérni, majd ezután becsapódó szondák sorának vizsgálatai következtek – a becsapódó pályák utolsó óráit főként fényképezésre felhasználva. A becsapódó szondákat a leszálló, illetve a Hold körül pályára álló eszközök követték. 1966. február 3-án sikerült először sima leszállást bemutatni a szomszéd égitesten: a szovjet Luna–9 ért talajt az Oceanus Procellarumon. Nem sokkal később az első sikeres pályára állás is megtörtént, 1966. március 31-én a Luna–10 révén. Ezt követően a szovjet Luna-program, valamint az amerikai Surveyor- és Lunar Orbiter-program sorozatos repüléseivel derítették fel a Holdat. A fő cél mindhárom programnál egy űrhajósokkal történő leszállás előkészítése volt, ennek megfelelően elsősorban fotófelderítés történt (a keringő egységek globális holdtérképet készítettek, a leszálló egységek pedig panorámaképeket küldtek a leszállóhelyekről), valamint a leszálló egységek ásásokkal talajmechanikai vizsgálatokat végeztek annak megállapítására, hogy egy nehezebb űrhajót képes-e megtartani a holdpor. Időrendben a Hold elérése után, de még a felszíni leszállás, vagy pályára állás előtt lezajlottak a bolygók elérésére szolgáló kísérletsorozatok is mindkét nagyhatalom részéről, először a bolygók esetében is az égitest(ek) melletti elrepülésekkel. Az amerikai Mariner–2 1962. december 14-én érte el a Vénuszt, majd egy testvérszonda, a Mariner–4 1964. november 28-án a Mars mellett repült el sikerrel. A legnehezebb a Merkúr elérése volt, ez először 1974. március 29-én valósult meg, a Mariner–10 első gravitációs hintamanővere során.
Az űreszközök számára a Föld körüli keringés és az onnan történő megfigyelések után következő logikus lépés a távolabbi égitestek, a Hold és a bolygók, később a kisbolygók elérése volt. Először ennél a feladatnál is a képesség megszerzése volt a fő cél, így az első bolygószondák feladata a célégitest melletti elrepülés – és a közelség rövid periódusa alatt a felszín fényképezése volt. Az első kutatási célpont természetesen a legközelebbi égitest, a Hold volt, amelyet 1959. január 2-án sikerült elérni, majd ezután becsapódó szondák sorának vizsgálatai következtek – a becsapódó pályák utolsó óráit főként fényképezésre felhasználva. A becsapódó szondákat a leszálló, illetve a Hold körül pályára álló eszközök követték. 1966. február 3-án sikerült először sima leszállást bemutatni a szomszéd égitesten: a szovjet Luna–9 ért talajt az Oceanus Procellarumon. Nem sokkal később az első sikeres pályára állás is megtörtént, 1966. március 31-én a Luna–10 révén. Ezt követően a szovjet Luna-program, valamint az amerikai Surveyor- és Lunar Orbiter-program sorozatos repüléseivel derítették fel a Holdat. A fő cél mindhárom programnál egy űrhajósokkal történő leszállás előkészítése volt, ennek megfelelően elsősorban fotófelderítés történt (a keringő egységek globális holdtérképet készítettek, a leszálló egységek pedig panorámaképeket küldtek a leszállóhelyekről), valamint a leszálló egységek ásásokkal talajmechanikai vizsgálatokat végeztek annak megállapítására, hogy egy nehezebb űrhajót képes-e megtartani a holdpor. Időrendben a Hold elérése után, de még a felszíni leszállás, vagy pályára állás előtt lezajlottak a bolygók elérésére szolgáló kísérletsorozatok is mindkét nagyhatalom részéről, először a bolygók esetében is az égitest(ek) melletti elrepülésekkel. Az amerikai Mariner–2 1962. december 14-én érte el a Vénuszt, majd egy testvérszonda, a Mariner–4 1964. november 28-án a Mars mellett repült el sikerrel. A legnehezebb a Merkúr elérése volt, ez először 1974. március 29-én valósult meg, a Mariner–10 első gravitációs hintamanővere során.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)