Később a bolygók körüli pályára állás és a felszínre történő
leszállás lett a cél, amellyel megindultak a részletes vizsgálatok, a
Naprendszer beható megismerése. Az első „meghódított” bolygó a Vénusz
lett, ezzel 1970. december 17-én a Venyera–7
lett az első sikeres leszálló egység egy másik bolygón. A szonda több
sikertelen elődje után szállt le a Vénusz felszínén és hihetetlen
körülményekről küldött adatokat a meglepően rövid, mindössze 23 perces
működése alatt. A Föld ikerbolygóján uralkodó körülmények (óriási
hőmérséklet, hihetetlenül magas nyomás) meglepték a kutatókat. A második
részletesen vizsgált bolygó a külső szomszédunk volt. A Marsra először a
Marsz–3 szállt le, ám a szovjet szonda mindössze 20 másodpercig működött az 1972. december 2-ai leszállásakor. A Mars igazi felfedezésére 1976 nyaráig kellett várni, amikor a Viking-program két ikerszondája leszállt a felszínre, hogy az élet
nyomait keresse. A talaj kémiai összetételét vizsgáló űrszondapáros
eredményei sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudták az élet létezéséről
szóló feltételezéseket. A Vikingek nemcsak leszálló szondák voltak,
hanem keringő egységekkel is rendelkeztek, amelyek globális fényképező
küldetést végeztek (amellett, hogy rádió átjátszó állomásként szolgáltak
a leszálló egységek számára).
Húsz év kihagyás után, a ’90-es évek
közepétől sorozatban érkeztek a marsszondák a vörös bolygóhoz, köztük
keringő és leszálló egységek egyaránt. Új alapelven működő
leszállórendszert fejlesztettek ki, marsjárókat a felszínre juttató
leszálló egységeknek, és a mozgékony szondákkal – a Bejczy Antal
által tervezett autonóm irányítórendszereknek is köszönhetően –
nagyságrendekkel hatékonyabb kutatási programokat folytattak. A
marsjárós küldetések közül legsikeresebb a 2004-ben leszállt Spirit és
Opportunity szondapáros volt, amelyek bebizonyították a víz jelenlétét a bolygón. A felfedezést később a Phoenix
szonda megerősítette, ami nem csak a múltban létezett víz nyomait,
hanem néhány jégdarab képében a jelenleg is meglevő víz jelenlétét
mutatta ki. A vörös bolygót nem csak a felszínen kutató szondák
vizsgálták, hanem Mars körüli pályáról számos keringő szonda is.
Fényképezéssel, magasságméréssel a globális domborzatot mérték fel (a
Vikingekhez képest forradalmian korszerűbb, 20 évvel „frissebb”
technikával felvértezve), spektrométereikkel a marsi kőzetek
összetételét vizsgálták és a magasból is megerősítették – néhány
vízfolyásnyom alapján – a víz jelenlétét. Külön kutatási terület a marsi
légkör és a marsi időjárás vizsgálata, ahogy a sarki jégsapkák is külön kutatási területnek számítanak. Utóbbiakról az ESA Mars Express
szondája állapította meg a különböző összetételüket: a déli jégsapka
főként vízjégből, az északi pedig széndioxidjégből épül fel. A modern
Mars-kutatások gerincét az Egyesült Államok végezte összesen négy
sikeres leszálló és három keringő szondával, amelyet egy európai szonda egészített ki.
A másik részletesebben kutatott kőzetbolygó a Vénusz volt, amelynek
kutatása szintén két hullámban zajlott. Először a szovjet kutatók
ambicionálták a bolygó elérését és felderítését, de váratlanul komoly
nehézségekbe ütköztek. A Venyera-program első hat szondája elveszett, ugyanis váratlanul szélsőséges körülményekre leltek. A Venyera–7 lett az első sikeres próbálkozás, és a sorozat a Venyera–14-ig
tartalmazott leszálló egységeket, amelyek közül a leghosszabban működő
egység is csak 127 percig küldött adatokat, a többi egy óráig sem
működött. A szondák hihetetlenül magas hőmérséklet és nyomás értékeket –
közel 500 °C-ot és a földi légnyomás több mint 90-szeresét – mértek és
képeiken félhomályt rögzítettek, amelyben a maximum 1 kilométeres
láthatóság volt jellemző. A szovjetek a leszálló egységek után áttértek a
keringő egységek alkalmazására, a két utolsó Venyerával, a 16-tal és 17-tel radartérképezést végeztek. 1989-ben a NASA is megjelent a Vénusz felfedezőinek sorában, az űrrepülőgéppel indított Magellán
vénuszszondával. A Magellán feladata a két utolsó Venyerához hasonlóan
radartérképezés volt. Az amerikai szonda rendkívüli sikerére jellemző a
98%-os lefedettségű háromdimenziós domborzati modell és a 95%-os
gravitációs mező modellje.
A Merkúrra a mai napig nem sikerült leszállni vagy pályára állni körülötte, ám már úton van a NASA MESSENGER
szondája, amely a tervek szerint 2011-ben ezt a „hiányt” is
megszünteti, amikor pályára áll körülötte, hogy egy évig tartó
kutatóprogramját elvégezze. Az odaúton végzett hintamanőverek során már
így is újabb ismereteket szerzett a szonda a legbelső bolygóról, 2009. szeptember 29-ei közelrepülésekor például egy óriási becsapódási medencéről küldött fotókat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése